Már megint túlóra!

„Sok munkamániás a házastársa elől bujkál. Állandó elfoglaltságával igyekszik elkerülni, hogy szembe kelljen néznie az érzéseivel, vagy házastársa érzelmeivel.” (Gary Chapman) 
Sokan sokat dolgozunk. Túl sokat. Alig vagyunk otthon, alig látjuk a párunkat, a családunkat. Milyen hatása lesz a párkapcsolatunkra, ha a munka huzamosabb ideig elvesz minket egymástól? 

Munka mindenhol, mindenkor. Kezdjük ott, hogy ma aranyélete van a munkavállalóknak. Legalábbis, ha visszatekintünk pár száz évre, amikor éhbérért dolgoztak heti hat napot a gyári munkások. Aztán jöttek a szakszervezetek és hosszú évtizedek alatt változást generáltak. Szabad hétvége, kifizetett túlóra, rögzített munkaidő, biztonságosabb munkakörülmények. Ma melósnak lenni maga a kánaán. Legalábbis az lenne, ha közben a világ nem változott volna. Már nem csak az alapvető létszükségleteinket szeretnénk kielégíteni, hanem élvezni az életet. Számtalan lehetőségünk van a kikapcsolódásra, a pihenésre, a közös programokra. Érthető, hogy a munkavállalók igényei is gyökeresen megváltoztak, és nem szeretnek kizsigerelő cégeknek dolgozni. „Sajnos” belépett az életünkbe a digitális média, amely szinte folyamatos online jelenlétet biztosít. Nem csupán a világ dolgairól értesülünk valós időben, de a kapcsolati hálónkról is és egyben mi magunk is állandóan elérhetők vagyunk. Akár a munkát is éjjel-nappal nyúzhatjuk. Feszítő érzés, hiszen bárhol és bármikor megtalálnak vele. Nekünk kell okosan kezelnünk ezt. A párkapcsolatunk szempontjából van is értelme, különben néhány következménnyel szembe kell majd néznünk. Mi történik, ha túl sokat vagyunk távol a társunktól? 

Elhanyagolt magánélet. Mindenhez hozzá lehet szokni. Nem csak a jó, de a rossz dolgokhoz is. Fogalmazzunk úgy, hogy bármi történik velünk, az szokássá válhat, függetlenül attól, helyes vagy helytelen. Amint megszokottá válik ez lesz a normális létformánk. Elfogadjuk, hogy a munka hatalmas terhet ró ránk, sok időt vesz el az életünkből. Nem csupán reggeltől estig, de utána is, vagy még hétvégén is rendelkezésre kell állnunk. Ez nem enged kikapcsolni egy percre sem. A magánéletünk parkolópályára kerül, a kedvesünkkel együtt. Annyira betölti az életünkben a teret a szakmánk, hogy idővel már nem is hiányzik a másik annyira. Vagy semennyire sem. Elszoktunk tőle. A kapcsolatunk vegetatív formába kerül. 

Formális beszélgetések. A kevés találkozás ellehetetleníti a kettőnk közötti kommunikációt. Csupán a legszükségesebb témákról társalgunk. Ezek inkább rövid logisztikai egyeztetések arról, hogy kinek, milyen feladatai vannak, mi lett elintézve, mit hozott a posta és hasonlók. Látható, hogy ezek igazán mély érzelmiséget nem tartalmaznak. Nem jelenünk meg benne lelkileg és emberileg. Pedig a mély, megérintő beszélgetésekre szükség van egy intim kapcsolat fenntartáshoz. Hát még a fejlődéséhez. Mindketten változunk és ezekről a változásokról, az aktuális érzelem világunkról, gondolatainkról tájékozódnia kell mindkét félnek. Ha ez elmarad, akkor a közelség is elmarad. Sőt, mintha egy kereszteződésnél két külön irányba indulnánk el. Idővel oly távolra kerülünk, hogy már nem is találunk vissza egymáshoz. 

A jelenlét hiánya. Talán van, aki hallott már olyan sztorikat, amikor a házasságban álló felek nyugdíjas éveikben elváltak egymástól. A férj és a feleség évtizedeken keresztül rotációban élt egymás mellett, egyikük nappal dolgozott, a másik éjjel, alig találkoztak és amint huzamosabban egymás mellett találták magukat, rájöttek, nincsenek közös pontjaik. Mintha nem ismerték volna egymást. Így egyszerűbb volt szétválni. Ha nem vagyunk ott egy kapcsolatban, akkor értelemszerűen nem is vagyunk jelen. Kimaradunk mindenből, nem lesznek meg a közös hétköznapi élményeink. Egy kapcsolatban kell a másik közelsége, olykor a mindennapokban is. Ha sosem vagyunk elérhetők, távoli ismeretlen ismerősökké válunk. A már említett digitalizáció sem könnyíti meg a helyzetünket. Ha otthon vagyunk, de fél szemünket a telefonunkon tartjuk, akkor ugyan testileg jelen vagyunk, de gondolatilag valahol egészen máshol. 

Ünnepnap az együttlét. Egyesek azt vallják, hogy ha keveset vannak együtt, akkor jobban megbecsülik egymást és az együtt töltött időt. Erről nem vagyok meggyőződve. Az ellenkezőjéről annál inkább. Emlékezzünk, az ismerkedés szakaszában minden idő, amit a másik nélkül kellett eltölteni felért egy súlyos büntetéssel. Igaz, a kezdeti hév elpárolog, de a kedvesünk iránti érdeklődés nem halványulhat. Az érdektelenségbe fordul és marad a két egymás mellett üresen lébecoló ember. Természetesen ideiglenesen előtérbe helyezhetjük a kötelezettségeinket. Mondjuk egy meghatározott ideig tartó projekt esetében. De éveken keresztül a munkát preferálni, egyenes utat jelent az elhidegüléshez. 

Nagyszerűek azok a kezdeményezések, amelyek kordában tartják a toxikus munkaadókat, akik képesek bármikor zaklatni a munkatársaikat. De nekünk is észnél kell lennünk. Nem a munkának esküdtünk örök hűséget. Ideje hát letenni, befejezni, nem hagyni a fejünkre nőni. Nagyon nehéz ma a munka és a magánélet egyensúlyát megtalálni. De minden nehézség legyőzése egy sikertörténet. Esetünkben a harmonikus párkapcsolatunk sikere. Rajtunk is múlik. Laura Steven szerint: „Ha az embernek kétségei vannak, mindig érdemes azt a lehetőséget választani, ami a legkevesebb munkával jár, hogy maradjon energiánk a fontosabb dolgokra, mint a nevetés.” Vagy mint a párkapcsolat. Kinek, mi a fontosabb. (Csak ne a munkát helyettesítsük be a nevetés helyére.)

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor dolgozz kevesebbet és párkapcsolatozz többet! 

Fotó: wayhomestudio, freepik